HALLGASS KICSIT - zenés szerelmi történet
Dés-Bereményi albumát feldolgozta és eljátssza
Bálint Fruzsina és Dely Géza
Zene és kíséret: Réti Attila
Technika: Nemes György
Díszletrajz: Hodovány Anett
Bútor: Fenster-X Kft.
Fotó: Iván Donát
Összekötő szöveg: Bálint Fruzsina, Dely Géza
Rendezte: Dely Géza
"Volt egyszer, egyszer egy város,
s benne egy ház volt, s a házban egy pince.
S mert jó volt, az a pince,
hát én Edittel ott laktam, egy hétig."
A veszteségből nosztalgia fakad, feltörnek az emlékek,
és újra életre kelnek régen volt események…
"Régi-régi rézkilincs,
belépek, bent senki sincs.
Szájukon fekvő poharak,
azt súgják, hogy itt csend marad."
A házasságban megélt magány a legreménytelenebb.
A nő élni akar, érezni, csábítani, megélni a szerelem égető tüzét…
"Tékozló fiúk, amikor eljön az alkony,
tékozló fiúk, titeket látlak a sarkon,
és eszembe jut, hogy álltunk kivert kutyákként,
én és más fiúk, mikor az élet egy szart ért."
Otthonától elhidegült férfi részegen megy a titkos legénylakba, felidézve a kamaszkori bandák világát…
"Minden utcasarkon, csak terólad hallok,
azt beszélik, van néhány gyereked.
És még azt is hallom, minden utcasarkon,
nős vagy és az asszony nagyon szeret."
Az együtt töltött éjszaka után, világossá válik, hogy a szeretők becsapták egymást. A házasságban élő felek titkos viszonyt kezdenek…
"Bújjunk az ágyba és felejtsük el,
hogy 35 perc múlva indulnod kell.
Egy másik lakásban már várnak,
és ott hazudnod kell."
A hazugság minden pillanatban ott lebeg felettük, a szerelem és félelem kézen fogva járnak együtt…
"Megutállak, meg se látlak,
s kiderül, hogy mindez látszat.
Csupa látszat, mint egy nagy baj,
mint a bánat, úgy jössz mindig, be a látszat."
Ha nem szerethetik egymást szabadon, hát inkább ütnek, csak a semmi ne legyen. Se vele, se nélküle nem megy…
"Azóta tudom,
hol a gyönge helyem,
mióta fölemelte ő a kezét,
megérintett, és elvesztettem fejem."
Minden veszekedést összeborulás követ, a vágyak és ösztönök világa.
A másikba feledkezés, majd a függőségtől való rettegés…
"Látlak, homályosan, na mondom rendben van,
s lám az arcod felrémlik homályosan.
Rám törsz homályosan, már minden rendben van,
és na tessék rám törsz te homályosan."
Minden bizonytalanságban ott húzódik a vég.
De kinek lesz ereje kimondani, meddig kísért majd a múlt…
"Lenne még mondani mit,
de most már hallgass kicsit,
míg a hó esik, míg a hó esik,
eddig a dal, eddig a dal."
Vihar utáni csend. Számadás. Béke.
Kimondatlan búcsúzás. Utolsó ölelés.
"Hát kérlek ne csináld, velem ezt végig,
ugye érzed azt, valami érik!
A legbelső szobát, hagyjuk ki, ne menjünk tovább,
a végső küszöböt, sohase lépjük át!"
A lehetetlen dolgok mindig elbuknak.
Egy lépés, s már messze vagy. Mégis kitörölhetetlenül közel…
Kérlek ne gyere, énvelem végig,
mert valami rossz, érzem már érik.
A legbelső szobát hagyjuk ki, ne gyere tovább,
itt van az a pont, ahonnan nincs tovább.
Egy lépés, és nem lesz vissza út,
egyetlen lépés, és nem lesz visszatérés,
már nem játék az egész, hát kérlek,
engedd el most itt a kezem, ne menjünk végig,
a legvégső szobáig nem jöhetsz el soha énvelem.